Békés Márton: Nem kell megfelelni a másik oldalnak, teremtsünk saját mércét!

2021. május 16., 16:04
Pomichal Krisztián

Másfél év óta így szól az élethalál-kérdés: vagy liberálisok maradunk, vagy túléljük a világjárványt. – mondja Békés Márton történész, politológus, a magyar konzervatív értelmiség egyik vezéralakja. Békés szerint a globális korszakváltás már-már elkerülhetetlen, a kérdés csak az, merre indulunk tovább. Nagyinterjú járványról, technológiáról, a liberalizmus és a demokrácia szétválaszthatóságáról és Dávid parittyájáról.

békés márton
Fotó: Lamos Csaba
Békés Márton

Már 2014-ben könyvet írtál arról, hogy a mérhetetlen technikai fejlődésnek komoly hátulütői is vannak. Nem vagyunk felkészülve rá, sem egyénileg, sem a közösség szintjén, beláthatatlan következményekkel járó jelenségről van szó. Eltelt hét év, a helyzet egyre rosszabb, az irányítás azóta végleg ki is csúszott a kezünkből?

Az utolsó felkelés című könyvemnek két fő állítása volt. Az egyik, hogy a technológiai világstruktúra, ez az ember által teremtett, de általa egyre kevésbé uralt „rendszerek rendszere” kicsúszott az irányításunk alól. Egyetértek a kérdésfelvetéssel, a technológiai haladás mérete és ami fontosabb, sebessége az elmúlt évtizedben valóban gyorsabb lett.

Ráadásul nyilvánvalóvá vált, a technológia nem semleges, minden technológiai eszköz óhatatlanul a maga útjára tereli az embert.

Mivel ez a világstruktúra, Heidegger kifejezésével élve „állványzat”, az elmúlt években egyre csak nőtt, így az emberiség felett gyakorolt hatalma is növekszik. Hogy gyakorlati példát is mondjak, gondoljunk csak bele, ma a Facebook politikusokat tud letiltani, gondolatokat képes felerősíteni vagy éppenséggel lehalkítani. Ezzel egy soha korábban nem tapasztalt problémához értünk – erre épült a könyvem második fő gondolata is, mégpedig, hogy a technológiával szemben önkorlátozó módon kellene fellépnünk, sőt harcolnunk az ellen, hogy a technológia az emberi testet átalakítsa, magába integrálja.

Nem állunk nyerésre!

Nem, mert a technológia-állvány túlnőtt az emberi felfogóképesség és tudathorizont határain. A technológia, amely racionális-szekuláris szerkezetű, napjainkra valójában mágikus jellegű-erejű lett. Az emberi test átalakítása, a tech-állványzat részévé tétele és a gépezetbe való beépítése a digitális-virtuális eszközrendszer segítségével, nem visszafordítható folyamat. Transzhumán perspektívát nyit, amelynek poszthumán következményei lesznek.

Az ember és a természet viszonya egyértelműen megbomlott, ez nem újdonság, inkább ennek a mostani foka rémisztő.

Most egy olyan határon állunk, melynek átlépése után a technológia kisebbségbe szorítja az embert. Ez filozófiai, sőt lételméleti és persze gyakorlati probléma is.

A járvánnyal szemben mégiscsak segít rajtunk a technológia?

Világos, persze, a járvány visszaszorítása kapcsán az emberi tudás az oldalunkra állt. Az ember és a természet viszonya ugyanakkor egyértelműen megbomlott, ez nem újdonság.

békés
Fotó: Lamos Csaba

Évtizedek múlva emlékszik majd egyáltalán valaki a koronavírusra? Mindenki azzal jön, nem folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk, de tudjuk, a társadalom kollektív emlékezete igen rövid.

Nem gondolom, hogy a világjárvány elfelejthető lesz, már most kijelenthető, hogy ez életkortól és földrajzi helyzettől egyaránt független, kollektív tapasztalat, az emberiség egészére kiterjedő közös emlék. A 21. század első negyedének Nagy Eseménye a COVID. Az emberiség egészét közvetlenül érinti, ez nem egy távoli háború valahol az afgán hegyekben vagy egy szökőár Délkelet-Ázsia partjainál. Ebből a szempontból 9/11-hez hasonlítanám a vírust. A kollektív emlékezet tartományában van mindkettő, ráadásul egyik is, másik is a politikai, gazdasági, geostratégiai viszonyok átrendeződésével járt. Míg azonban 2001. szeptember 11. kapcsán annak globális mediatizáltsága és a rákövetkező események – afganisztáni és iraki demokráciaexport, terrorizmus elleni intézkedések – nemzetközi hatásai voltak jelentősek, a koronavírus-járvány a hétköznapi élet egészét áthatja.

Mindez komoly történeti kérdés, sőt történetfilozófiai probléma, vegyük észre például, hogy a globalizáció általunk ismert gyakorlata éppen száz évig, járványtól-járványig tartott.

Az 1917–18-ban kezdődő spanyolnátha-járvány alakította ki a globalizált világ általunk eddig ismert változatának kereteit s egyúttal az nyitotta meg az „amerikai évszázadot” is. Egyszerre ironikus és bornírt mozzanat, hogy a spanyolnáthát az amerikai katonák hurcolták be a kontinensre az I. világháború utolsó évében. Micsoda kettősség! Az első amerikai katona partot ért Észak-Franciaországban, a magával hozott vírus által pedig megnyitja Amerika évszázadát! A járványok a történelem fonákját képezik – minden világfordulópontnál megtalálunk egy-egy pandémiát.

A koronavírus tehát lezárja az elmúlt száz évet?

Igen, de nem csak az 1917 óta tartó „amerikai évszázadnak”, hanem a globalizáció eddig jellemző formájának is véget vet. A két járvány egy-egy határkő, ami zárójelbe teszi a globalizáció általunk ismert verzióját. Az elmúlt harminc év globalizációja és a „történelem végének” a ’90-es években megfogalmazott, elnyújtott illúziója, eltűnik. Maga a globalizáció, azaz a Föld egészére kiterjedő anyagi-szellemi univerzalizáció minden bizonnyal maradni fog, csak más formában, talán korlátozottabban, konfliktusosabb változatban.

A koronavírus-járvány még egy dolgot lezár: míg a spanyolnátha során az volt a keserű megállapítás, hogy ez a legdemokratikusabb dolog a korszakban, hiszen gróf és cselédlány egyaránt belehal, addig most mintha a liberalizmus szenvedne végelgyengülésben.

Míg a száz évvel ezelőtti járvány megnyitotta egyúttal a demokrácia felívelésének korszakát is, amely a legutóbbi fél évszázadban el-elvegyült a liberalizmussal, addig ezt a mostani járványt csak egyikük, mégpedig a demokrácia éli túl. Ez politikaitörténeti fordulópontot jelent.

A kettő létezhet egymás nélkül?

Persze! E kettő, vagyis a demokrácia és a liberalizmus ugyanis soha nem voltak politikafilozófiailag és a megvalósulás tekintetében sem egymás partnerei. A „liberális demokrácia” fából vaskarikája a 20. század második felének terméke, trendje 1989-től kezdve futott fel, problémamentes érvényesülése pedig a mögöttünk hagyott évtized elejéig-közepéig tartott. Amint Ortega y Gasset írta: „Lehet valaki nagyon liberális és egyáltalán nem demokrata, és nagyon demokrata s egyáltalán nem liberális.” Úgy látom, hogy az utóbbi kezd divatba jönni.

A liberalizmusról ugyanis kiderült, hogy a gazdasági elitek érdekében különböző eszközökkel igyekszik a népszuverenitás érvényesülését akadályozni – ez fordul most a visszájára, amit gyakran „populizmusnak” neveznek, holott semmi mást nem jelent, mint a nép által felhatalmazottak döntési jogköreinek növekedését.

A liberalizmus, egészen pontosan a neoliberális globalizáció ráadásul a koronavírus-járvány kezelésében sem volt a segítségünkre, mindaz, amit az államok népük érdekében kénytelenek 2020-21-ben tenni, pontról-pontra a nyitott határok, a nyitott társadalmak és a szabadkereskedelem ellen hat.

„Másfél év óta így szól az élethalál-kérdés: vagy liberálisok maradunk, vagy túléljük a világjárványt. „

A kettő nem megy együtt. A járvány tehát a „liberális demokrácia” konstrukciójának végére is pontot tesz – a liberalizmus korszaka a szemünk előtt ér véget, a demokrácia viszont velünk marad. A járvány elleni védekezés mindenütt a nemzetállamok megerősödését hozta, láttuk ezt a határlezárásoktól kezdve a vakcinabeszerzésekig. A járvány lokálisan és globálisan is hozzájárult ahhoz, hogy átlépjünk egy posztliberális korba. A tőke, a munka, az áruk és az emberek szabad áramlása a koronavírus-járvány miatt látványosan megszűnt létezni. Mindez pedig, amit eddig elmondtam, egyáltalán nem független attól, hogy a geopolitikai látkép is átalakulóban van, például Oroszország, Kína és az Egyesült Államok viszonyrendszere is változik - előszeleként egy világrendszerváltásnak.

A neoliberalizmus kiment a divatból?

Annyi bizonyos, hogy az új világban sokkal praktikusabb ruhadarabok is vannak. (nevet)

Visszafordíthatatlan ez a változás?

Egyelőre folyik a harc. Olyan világváltozás előtt, vagy éppenséggel a kellős közepén vagyunk, aminek mindenki a tudatában van. A kérdés az, hogy merre megyünk tovább, ki tudja a változásokat a saját érdekében felhasználni? Egyfelől itt van a Világgazdasági Fórum forgatókönyve, a 2020-ban íródott The Great Reset, vagyis a „nagy visszaállítás”. A neoliberális szuperkapitalizmus védelme érdekében a globális elitek a multinacionális nagyvállalatok és a Big Tech kezébe adnák az irányítást, a globalizmus tehát visszavágna s erősebb lenne, mint valaha.

Előfordulhat ugyanakkor, hogy a nemzeti szuverenitást és a népszuverenitást egyformán fontosnak tartó lokális, nemzeti erők fejtik majd meg a 21. század nagy politikai feladványát, mégpedig azzal, hogy a független nemzetek érték- és érdekalapon régiókba, akár nagyterekbe szerveződnek.

Magyarország ehhez egyedül kevés lehet.

Persze, de nem vagyunk egyedül. Szlovén, szerb, lengyel és olasz szövetségeseink politikai gondolkodása is abba az irányba mutat, hogy a független nemzetek „középső-európai” szövetségét erősítsük. Ennek a gondolkodásnak az eredménye a V4-ek együttműködése, Magyarország sikeres nyugat-balkáni szövetségpolitikája vagy a legutóbbi Orbán–Morawieczki–Salvini találkozó.

Két pólus harcol egymással: a globális-föderális régi rend és a nemzeti-függetlenségi új erők. Az erőviszonyok nem kiegyenlítettek, de Dávid és Góliát között sem voltak azok. Dávidnak viszont volt egy parittyája…
békés
Fotó: Lamos Csaba

Tetszik az analógia, így muszáj megkérdeznem, mi lehet a mi parittyánk?

Szun-ce írja A háború művészetében, hogy „a háború a csalás útját járja”. Nem mindig az erőfölény dönt. Ha sík terepen csapnak össze a felek, s az egyik létszámbéli, fegyverzeti fölényben van, akkor a nagyobb hadsereg ledózerolja a kisebbet. Viszont, ha hegyes, völgyes, erdős, Clausewitz-cel szólva „átszegdelt területen” zajlik a küzdelem, akkor a kisebb, mozgékonyabb erők felülkerekedhetnek. Időben elhúzzák és térben kiterjesztik a küzdelmet, miközben kijátsszák és átverik a náluknál lomhább nagyobbat, presztízsveszteséget okozó csapásokat mérnek rá. Így vesztette el az USA a vietnami háborút. Nem (csak) a dzsungelben maradtak alul az amerikai katonák, ez kevés lett volna, hiszen a háború az amerikai nappalikban dőlt el.

A globális struktúrák, a brüsszeli bürokrácia, a Soros-hálózat és az Egyesült Államok új vezetése ellen kis közép-európai szabadcsapatként valóban nem könnyű küzdeni. Viszont vegyük észre, mi magyarok ötszáz éve ezt csináljuk, ha valamiben, ebben van gyakorlatunk.

Gerillaháborúra kell készülnünk, ez alapvetően más, mint egy szuronyroham, itt elsősorban a fejünket kell használnunk, hogy „Arábiai” Lawrence-t idézzem. Bízhatunk a magyar leleményességben, ahol elsősorban szellemi, politikai és gazdasági innovációkra gondolok, amelyből az elmúlt tíz évben nem volt hiány. A másik, hogy stratégiai védelemre kell berendezkednünk, amelynek az Alaptörvény szép példája, hiszen eleve védelmi keretet jelent számunkra. További előnyünk, hogy Magyarország impaktfaktora, befolyási potenciálja az elmúlt évtizedben határozottan megnőtt. Mindez azt jelenti, hogy ügyes, nemzeti érdekű szövetségi politikával barátokra tehetünk szert, Magyarország pedig az európai nemzeti erők előőrse lehet. Kellő rugalmassággal és kreativitással, ügyes taktikázással és leleményességgel össze fog állni egy nemzeti-demokratikus stratégia, amely biztosíthatja a túlélésünket a 21. században.

Kénytelen vagyok a szkepszis hangján megszólalni…

Nem baj, sőt az ellenállás csak növeli a harci kedvet!

Szóval, ha a 2022-es választást elbukják a kormánypártok, nem tartasz attól, hogy az eddig elért eredmények mennek a kukába? Lehet korszakról beszélni, ha egy választással véget érhet minden?

Nézzük a dolgok időbeliségét!

A 2010 óta tartó Orbán-rendszer, nevezzük most így, meghaladta a Bethlen-féle konszolidáció idejét. Ha Orbán Viktor miniszterelnökként eltöltött éveit összeadjuk, akkor nem csak arról van szó, hogy a rendszerváltoztatás óta eltelt harminc év majdnem felét az ő neve határozta meg, ami már önmagában is komoly politikai teljesítmény,

de immár Tisza Kálmán 1875 és 1890 közé eső, közel 14 és fél éves miniszterelnöki időszakát is meghaladta. Ráadásul Bethlen és Tisza nem a mai értelemben vett demokratikus keretek között kormányoztak, ma pedig – hála Istennek – teljes mértékben demokratikus körülmények között történik a parlamenti választás és a kormányzás. 2010-ben még kormányok között kellett választani, négy és nyolc évvel később is már rendszerek között lehetett. E két utóbbi országgyűlési választás végeredményeképpen a posztkommunista rendszer látható politikai-gazdasági struktúráit lebontottuk, az 1989/90-es rendszerváltoztatás tehát végre-valahára befejeződött, s létrejött egy új rendszer.

Miről szól majd a 2022-es választás?

Jövőre már korszakok között kell választanunk, 2022-ben a kérdés az lesz, maradunk-e a progresszív erők filozófiája, nyelve, gondolkodási típusa által meghatározott korszakban, vagy megnyitjuk a magunkét? Ragaszkodunk-e a nyugati mintákhoz, politikailag, gazdaságilag, kulturálisan, vagy pedig önálló, nemzeti-demokratikus utat járunk Magyarországon?

A széles politikai talapzat mára készen van, most a kultúra a cél. A politikai rendszer működik, politikai értelemben tehát korszakról beszélhetünk, ezt nem lehet visszacsinálni.

Még egy bukott választással sem?

Félre ne érts, a jobboldalnak 2022-őt meg kell nyernie. Ma politikai, gazdasági és társadalmi értelemben erősebbek vagyunk, mint száz éve bármikor.

Jelenleg a koronavírus-járvány, az EU-n belüli föderalista offenzíva és a Biden-adminisztráció nemzetközi fenekedései közepette vagyunk, ez nehezített pálya, de a magyar rendszer ütésálló.

A kultúráért folytatott harc, amelyről külön könyvet is írtál, eszköz vagy inkább cél ebben a rendszerépítésben?

Radikálisan idealista vagyok, számomra a kultúráért folytatott küzdelem a minden. Politikai, gazdasági lépések hiányában azonban széplelkek vágyakozása lenne mindez. Ha nincs parlamenti többség, stabil kormányzat, működő gazdaság, ravasz külpolitika, akkor bajos a korszaképítés. Az egész témakör talán legnehezebb kérdése, hogy a politikai realizmust hogyan vegyítsük a kulturális idealizmussal? Eszmék nélkül politizálni ugyanis cinizmushoz vezet, viszont eszméket gyártani politikai valóság nélkül nem több terméketlen ideologizálásnál.

A kettő keresztezését kell időben és térben eltalálni. Egy választás során nyilvánvaló, hogy a gazdasági teljesítőképesség és a stabilitás foglalkoztatja az embereket, ez természetes, ugyanakkor nagyon fontos, hogy a politikai rendszernek kellő legitimitása legyen, azaz konszenzus övezze a kormányzást.

Ez utóbbi már – szélesen értelmezett – kulturális kérdés. Nem tudnám tehát célként vagy eszközként meghatározni egyiket vagy másikat, a megoldás éppen az, hogy ne is próbáljuk meg a kettőt elválasztani egymástól.

Zárásul térjünk ki kicsit a kultúráért folyó harc frontvonalaira. Jól látom, hogy a terepet itt jobbára az ellenoldal választja, tehát eleve hátrányból indulunk? A konzervatívok sokszor mintha csak futnának a narratívák után, akció helyett reakciót látunk. 

Részben igazad van, bizonyos kérdésekben valóban így van. Két dologról nem szabad megfeledkeznünk! Egyrészt, hogy a konzervativizmus maga mindig is reagáló iskola volt. A francia forradalom kitörése előtt például felesleges volt királyságpártinak lenni, hiszen az volt a természetes. Ameddig nem kérdőjelezték meg, hogy az apa férfi, az anya pedig nő, addig az Alaptörvénybe sem kellett ilyesmit beleírni.

A konzervativizmus tehát reagál, válaszol, visszahat, védelemre mozgósít. Ennek megvan a maga szépsége, de hátránya is, hiszen ezzel nem mi, konzervatívok választjuk meg a tematikát, nem mi írjuk a napirendet. Ha folyton csak reagálunk, előbb taktikai, majd stratégiai hátrányban találjuk magunkat.

Ezen úgy lehet változtatni, ha egy rendszerépítő, világképpel rendelkező, aktív és kezdeményező konzervativizmust alakítunk ki. A dolog másik fele ebből fakad: a jobboldalnak saját kánont kell teremtenie, a konzervatívoknak a maguk feje után mennie. Saját mércét kell teremtenünk, saját narratívát alkotnunk, a magunk tekintélyeit kell tisztelnünk – nem kell megfelelnünk a másik oldalnak! Jobbak vagyunk és a céljaink nemesek!

BÉKÉS Márton (1983, Szombathely) történész PhD, politológus,a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója, a Kommentár főszerkesztője. Nős, Budapesten él.
2021. május 12., 08:44

Megújult külsővel, új rovatokkal megjelent a Magyar7 legfrissebb, 19. száma

Ha még nem előfizetői, a legközelebbi postán is megvásárolhatják a felvidéki magyarok közéleti hetilapját, a megújult Magyar7-et!

Megjelent a Magyar7 2021/19. számában.

Kövesse facebook oldalunkat is!