Pogrányi Lovas Miklós: A konzervatív embereknek mindig lesz mi ellen lázadniuk

2021. március 28., 15:21
Pomichal Krisztián

Közös alap nélkül a multikulturalizmus csak káoszt és szenvedést okoz, mondja Pogrányi Lovas Miklós, a XXI. Század Intézet kutatója. Az egyetemi oktató szerint a globalizáció elmossa ugyan a különbségeket, de meg nem szünteti azokat. Eszmetörténet, filozófia, politikai elmélet és gyakorlat e heti interjúnkban, amelyből az is kiderül, hogy a genderideológia csupán politikai termék.

Induljunk el a kályhától! Hol keresné a világban tapasztalható nagy politikai ellentétek, a kultúrharc gyökerét, húzódjanak azok lokalisták és globalisták vagy konzervatívok és liberálisok között?

A kérdés megválaszolásához először talán érdemes tisztáznunk a kultúra fogalmát. Minden kultúra eredetileg egy vallásra épül, ezért nem is maradhat fenn e szellemi alap nélkül. Az egész nyugati világ, beleértve a keleti ortodoxiát is, a kereszténység felépítménye. Képzőművészetünk, zenénk eredetileg szakrális. Próbálja meg valaki értelmezni az európai művészetet a kereszténység, illetve az ókori mitológia ismerete nélkül! A törvény fogalmunk, etikai normáink, magatartási szabályaink mind-mind vallási eredetűek. A vallási előzmények észrevétlenül ott munkálnak gondolkodásunk hátterében mindennap. A kultúra szó emellett természetesen számtalan más jelentéssel is bír, de a nagybetűs Kultúra – mint vallási fogalom – mindennek az alapja. Ez határozza meg az életformánkat, ettől érezzük otthonosan magunkat a világban.

Ezek szerint nemzeti kultúra is létezik?

De még mennyire! Sőt, mondhatjuk azt is, hogy egy-egy tájegységnek, városrésznek, sőt, szakmának vagy sportágnak is megvan a maga kultúrája. Ezek azonban sosem függetlenek a nagy kultúrától, amelynek szinonimájaként a civilizáció szót is használjuk, kissé pontatlanul. A kultúra jelentőségére akkor döbbenünk rá, amikor egy távoli országból származó emberrel vagyunk tartósan összezárva. Aki dolgozott már kelet-ázsiai vagy afrikai emberekkel, érti, miről beszélek. De természetesen van különbség a vidéki és a nagyvárosi ember, vagy a földműves és az értelmiségi kultúrája között is. Ezek nyilván jóval kisebbek, és e különbségeknek a jelentősége folyamatosan csökken a globalizáció miatt.

Ez az összemosódás üdvözlendő dolog?

Nem, mert a különbözőség a természet rendjéhez tartozik. Én például Budán nőttem fel. Faluhelyen gyakran megkérdezik tőlem: „Te ugye pesti vagy?” Erre mindig azt válaszolom: „Nem! Budai!” Ezen mindig meglepődnek, pedig számomra óriási a különbség: kertvárosban nőttem fel, és sokkal közelebb érzem magam a vidéki emberekhez, mint a budapesti belvárosiakhoz.

Pogrányi Lovas Miklós

Ezen érvelés alapján a kulturális sokszínűség, a multikulturalizmus jó dolog lenne?

Ez attól függ, mit értünk multikulturalizmus alatt. Közel egy évig Párizsban éltem, egy ökumenikus keresztény közösség vendégeként. Nincs kontinens, ahonnan ne lett volna munkatársam. Az egy multikulturális közeg volt, mégis jól kijöttünk egymással, mert volt egy közös alap, a kereszténység. Békében tudott együtt dolgozni az orosz ortodox, a brit anglikán, a szlovák evangélikus, a német református, a libanoni maronnita és a magamfajta katolikus. A mikrokultúránk, a nemzeti kultúránk különböző volt ugyan, de osztoztunk Krisztus követésében, közös volt a nagybetűvel írott Kultúránk.

A modern szabadságjogok, a liberális, polgári eszmék mért ne jelenthetnének ilyen közös alapot?

Ez egy óriási illúzió. Az emberi jogok nevű fikció egy partikuláris, nyugati, európai jelenség. A kereszténységből származó szekularizált gondolkodásra épül, éppen ezért a nyugati kultúrkörön kívül értelmezhetetlen. A politikai iszlám képviselői csak röhögnek az egészen, és fel is használják ellenünk a népvándorlási válság kirobbanása óta.

Kanyarodjunk vissza kicsit a kultúrharchoz. Van értelme erről a XXI. században beszélni?

Nem árt tisztázni ezt a pontatlanul használt fogalmat! Történeti értelemben ez egy XIX. századi német folyamat volt, amelynek során a német szekuláris állam visszaszorította a katolikus egyház politikai és társadalmi befolyását. Ez a típusú kultúrharc mára megszűnt, mert a szekularizáció folyamata lezajlott. A kultúráért folytatott harc sokkal találóbb megnevezése annak, ami körülöttünk zajlik. Ma a nyugati kultúra védelmezői és annak ellenségei feszülnek egymásnak: a klasszikus művelődés, a keresztény hagyomány, a rend és a normalitás képviselői állnak szemben a progresszív világmegváltókkal. Természetéből fakadóan a kultúráért folytatott harc megnyerhetetlen, lényegéhez tartozik a lezárhatatlanság. A konzervatív embereknek mindig lesz mi ellen lázadni. Jelenleg ez a globalizáció és a Big Tech cégek uralma, de évtizedek múlva már lehet, hogy valami egészen más lesz az. Folyamatosan jelentkeznek új problémák.

Ha vége nincs is, origója, kezdete van-e a kultúráért folytatott küzdelemnek? Van-e relevanciája a jobb- és baloldali felosztásnak?

Ha szigorúan történeti módon közelítjük meg a jobb–bal felosztás kérdését, akkor a francia forradalomig kell visszamennünk. Ez közismert. Ha azonban filozófiai szinten vizsgáljuk a jobb–bal fogalompárt, akkor az emberi természet kettősségéig jutunk.

A jobboldal a rend, a tekintély és a harmónia ereje, a baloldal pedig a lázadásé és a kételyé. Ez egy öröktől fogva zajló küzdelem. Katolikus, tradicionalista berkekben szokták mondogatni, hogy a Sátán volt az első baloldali, mert ő volt az első, aki fellázadt a tekintély ellen. (Nevet.)

Nem túl kényelmes alapállás ez? Alapból negatív tulajdonságokat kapcsolni a baloldalhoz? Mondom ezt úgy, hogy abszolút konzervatív embernek tartom magam.

Persze, ilyen dolgokat csak pimaszkodásként és megfelelő szövegösszefüggésben mondhatunk. Természetesen a baloldal is rendelkezik értékekkel. Ha azonban megvizsgáljuk az olyan értékek eredetét, mint a szegények iránti felelősségvállalás vagy a hátrányos helyzetűekkel való szolidaritás, könnyen beláthatjuk, hogy ezek mind a krisztusi tanításból származnak. A szocializmus nem más, mint a kereszténység paródiája: itt a földön akarja megváltani az embert. A jobboldali antropológia ezzel szemben olyannak fogadja el az embert, amilyen.

A jobboldali politikusok véleménye is megoszlik arról, hogy hány adókulcsra van szükség, vagy milyen a méltányos nyugdíjrendszer, de nem akarják elhitetni velünk, hogy a csúnya szép, a buta okos és hasonlók. A technika fejlődésével a nemzetközi baloldalnak egyre több eszköze lesz arra, hogy megváltoztassa magát az embert. A tradicionalista, konzervatív gondolkodók, például Molnár Tamás ezt úgy fogalmazták meg, hogy a baloldal sosem abból indul ki, ami van, hanem abból, ami lehetne. És itt jutunk el az alapvető problémához.

Mégpedig?

Nem a földi életünket akarjuk úgy élni, hogy aztán a mennybe jussunk, hanem a mennyet akarjuk lehozni a földre azért, hogy mindenki egyformán jól érezze magát. Ez pedig teljes képtelenség, ilyen célt nem is szabad kitűzni!

A baloldal mégis jól csinált valamit, ha ilyen észrevétlenül kisajátította magának a kereszténység értékeit.

Közelítsük meg kicsit távolabbról a kérdést. A modernitás szétszaggatta a családokat. Elvitte a szülőket napi 12-14 órára robotolni a gyárba, a gyerekek pedig gazdátlanul ténferegtek az utcán. Ez egy valódi társadalmi probléma volt. De el ne higgyük, hogy ezt a válságot csak a kommunisták észlelték, és a gyógyírt is ők találták ki! Az olasz ipari forradalom idején például

Giovanni Don Bosco katolikus pap már e probléma enyhítésére tette fel az életét: összeszedte a csellengőket, szakmát adott nekik, és gondoskodott a munkajogi védelmükről, még az olasz szakszervezeti mozgalom kiépülése előtt.

A munkásosztály rendezetlen helyzetével és az ebben rejlő politikai kockázattal már XIII. Leó pápa is foglalkozott 1891-ben a De rerum novarum című enciklikájában. A baloldal végül az egyházba is beférkőzött: a felszabadítás teológia a KGB találmánya volt. 

Ion Mihai Pacepa egykori román hírszerző tiszt, aki a Securitate vezetője volt, ezt világosan elmondta a halála előtt. Azok, akik korábban a szovjet propagandát akarták összhangba hozni a kereszténységgel, most a genderideológiával kísérleteznek. A gender a neomarxizmus egyik politikai terméke.

Érdekes kérdés, hogy azok, akik a baloldali eszméket követték, vajon alapból gonoszak voltak-e? Akár Marx, Engels és Lenin, akár a mostani politikai baloldal képviselői.

Erre nem lehet univerzális választ adni, a motivációk személyenként igen különbözőek. A kortársak esetében nehéz megítélni, a történeti személyek esetében valamivel könnyebb. Meggyőződésem szerint Marx vagy Engels például őrültek voltak. El kell olvasni a Kommunista kiáltványt, vagy Engelstől A család, a magántulajdon és az állam eredetét. Világosan kifejtik, hogy a polgári társadalom megsemmisítése a céljuk. Az őrültség persze egyáltalán nem a tudás vagy a műveltség hiányát jelenti! Az őrültség a belső morális rend hiánya: a helyes és a helytelen megkülönböztetésére való képtelenség, illetve az ebből adódó beteges viszony a külvilághoz. Ilyen figurákat az egyetemi szférában bőven találni ma is. Egyébként nem kell megijedni attól, hogy kimondjuk, bizonyos emberek öncélúan gonoszak: a sátánizmus ma Amerikában politikai tényező.

Mégis volt időszak, amikor Marx, Engels és Lenin eszméi uralkodtak a fél világon. Mi lehet ennek a baloldali sikernek az oka?

Miként definiáljuk a sikert? A hatékonyságban? Mert akkor Lenin nem volt az: hiába borította vérbe Oroszországot, végül kicsúsztak a kezéből a dolgok.

Marx sikeres volt, bár munkájának gyümölcseit nem láthatta, a közhiedelemmel ellentétben a tömeggyilkosság és a terror kezdettől a céljai közé tartozott, ez világosan kiderül a gondosan agyonhallgatott műveiből. Ebből a szempontból Pol Pot volt Marx legjobb tanítványa: ő valóban megsemmisítette Kambodzsa értelmiségét.

Rendben, a politikai siker jogosan vitatható. De mi a helyzet a baloldal kulturális sikereivel? Mozi, könyv, zene, tudományok…

Ennek két fő oka van. Az egyik, hogy a Szovjetunió kiépítette a nemzetközi baloldalt, amely túlélte az anyavállalat összeomlását. A nemzetközi baloldal nagyon ügyesen ráépül a spontán erjedési folyamatokra, és kézbe veszi azok irányítását. A másik, a professzionálisan megtervezett és kivitelezett propaganda, amelynek intézményrendszere az 1920-as évek óta csiszolódik, tökéletesedik. Mára a neomarxisták teljesen megszállták és eltérítették a társadalomtudományt. A nyelvezet, a problémafelvetések módja egyre inkább a baloldali szókészlettel történik. Nem megérteni, értelmezni, leírni akarják a folyamatokat, hanem a konfliktusokat keresik, sőt, gerjesztik. Ahová beeszik magukat, ott az akadémiai világ ideológiai apparátussá silányul. Gondoljunk csak bele, mikor találkoztunk először azzal a kifejezéssel, hogy „toxikus maszkulinitás”, „heteronormativitás”, ciszgender, meg a többi ökörség? A kétezres évekig ez egy szűk szociológus szektának volt a tolvajnyelve, majd kevesebb mint tíz év alatt bekerült a mainstreambe. Sorra hódítják meg a brit és az amerikai a szociológiai tanszékeket. El ne higgye már valaki, hogy ez véletlen! E folyamatnak persze megvan a gyakorlati magyarázata is: a hatvanas évek végére bekerült az egyetemre az a generáció, amelyet ma boomernek nevezünk. Ők már nem tapasztalták meg a háború borzalmait, nem az volt a legnagyobb gondjuk, hogyan maradjanak életben. Ez a korosztály úgy gondolta, hogy az élet egyetlen értelme a földi élvezetek maximalizálása, és ennek az oltárán akár a társadalmi stabilitás is feláldozható. A fiatalok pedig, ha megfelelően van tálalva a baloldali ideológia, simán megeszik.

Miért?

Mert ez veszi körül őket, a csapból is ez folyik. Minden fiatal szeretné megváltani a világot, minél gyorsabban. Egy húszéves nem ér rá, itt és most akar jót tenni. Figyeljük meg, a fiatalok ritkán konzervatívak az előttük járó generáció nézőpontjából. Általában kétféleképpen lázadnak: vagy homlokegyenest mást akarnak csinálni, mint a szüleik, vagy ugyanazt, de sokkal radikálisabban.

Betemethetőek egyáltalán a jobb- és a baloldal között húzódó árkok?

A társadalom tagozódása, a vélemények sokszínűsége és az eltérő csoportérdekek természetes dolgok. Én inkább törésvonalakról beszélnék, ilyenek mindig is voltak és mindig is lesznek.

A nagyszüleink korában a népi–urbánus volt az egyik fő törésvonal. A szüleink korosztálya számára pedig, hogy antikommunista volt-e valaki, vagy kiszolgálta a rendszert? Ma a fő kérdés, hogy hazafi vagy-e vagy kozmopolita. Az egyik oldalon állnak azok, akiknek van helyi öntudatuk, hitük, hazájuk, a másik oldalon a globalisták. Ez a törésvonal valószínűleg jó ideig velünk marad, de hamarosan kitakarhatja egy másik.

Például micsoda?

Úgy sejtem, a transzhumanizmus komoly vitatéma lesz a közeljövőben. Tudományos gyakorlatként és ideológiai áramlatként egyaránt. Egyre gyakrabban kell majd szembenéznünk bioetikai dilemmákkal. Aktuális kérdés: beoltathatjuk-e magunkat olyan vakcinával, amelyek a kikísérletezéséhez abortált magzatokat használtak fel? De előbb-utóbb gyakorlati kérdéssé válik, hogy szabad-e például embert klónozni, biorobokat előállítani? Tökéletesíthetjük-e leendő utódainkat génmanipuláció útján? Ez ma még sci-fi, de nem sokáig. Mihelyt a technológiai feltételek adottak lesznek, új időszámítás kezdődik a világtörténelemben. Az ilyen és az ehhez hasonló kérdésekre csak akkor tudunk választ adni, ha világos és szilárd elképzelésekkel rendelkezünk a világról. Ez pedig a valláshoz vezet vissza bennünket. 

Megjelent a Magyar7 2021/12. számában. A felvételeket Lovas Boróka készítette.

2021. március 25., 07:35

A mennyből a pokol kapujáig: A Magyar7 legújabb, 12. számáról

Megjelent a Felvidék egyetlen közéleti hetilapjának legújabb száma. 

Kövesse facebook oldalunkat is!